Zajlik az élet. A Capoeira frontján apró sikerek jönnek hónapról-hónapra, míg a családi dolgok kihívásai hullámvasútként imbolyognak alattam. Nehéz dolog a gyereknevelés. Mármint a nevelés könnyű. Dávid figyel, tanul, utánoz, próbálkozik jó ember lenni, de néha nagyon nehéz együttműködni. Hisztik, lázadások, unalom. Szeretném, ha boldog gyerek lenne, mindent megteszünk érte. Néha nem érzem magamban az energiát, néha pedig olyan könnyű az egész. Kortizol szintem az egekben, de próbálok úgy tenni, mint akire ez nincs hatással. Nem idegeskedhetek feleslegesen, pedig gyakran előfordul. Visszagondolva, olyan, mintha nem is én lennék. Megmagyarázom, miért vagyok morgós, pedig lehetnék vidám is. Próbálom kicsit átalakítani a menetrendemet, hogy ne legyenek gondok ilyen alapokról. Valami hiányzik, de nem találom. Nem kerülnek elém a felhőtlen percek, csak a felelősség és az aggodalom. Nem jelent kikapcsolódást a bulizás sem. Várom a jó időt, hátha a napfény és a mozgás visszabillentenek a mosolygós vonalba. Sokat nevetek, sokszor érzem jól magam, de ennél sokkal magasabban kéne lenni a fellegekben, hogy Dáviddal úgy tudjunk játszani, hogy tényleg élvezzem. Sajnos hamar megunom a közös játékainkat, akármennyire aranyosak is. Keresem a megoldásokat, nem lehet nehéz boldogabbnak lenni, hiszen nem sok okom van panaszra. Mindenekelőtt meg kell próbálnom több fejlődést elérni rövidebb edzésekkel. Ez az intenzitás növelését jelenti, az pedig akaraterőt. Megoldhatónak vélem. Kitalálok majd valamit.
Öt éves lett a csoport. Megünnepeltük. Büszke vagyok rájuk. Magamra kevéssé. Széttört bokákkal próbáltam hozni a színvonalat, ami nem egy könnyű dolog. Nm volt időm rápihenni az alkalomra:
