Gömbi
elindult a többiek után, Mumu és Cirmi után a titokzatos úton.
Ez az út volt a legijesztőbb mind közül. Innen még sosem tért
vissza senki elmondani, hogy mi vár arra, aki nekiveselkedik.
Persze
hogy félt. Életében alig tízszer járt a ketrecen kívül. Abból
is csak egy alkalom volt felügyelet nélkül. Ide pedig teljesen
egyedül indult, egy szomorú sóhajjal. Nem szerette a ketrecet,
mégis bánatot érzett, hogy végleg el kell hagynia. A nyikorgó
kerék, a kényelmes műanyagcső, az a fura itató, mind a múlté.
De talán ahova megy, ott lesz másik cső és másik kerék. Mégsem ugyanez. Szomorú volt, de tudta, hogy már nem maradhat
tovább.
Ártatlan
kis fejét csapzottan hajtotta le. Sohasem bántott senkit és
semmit. A lelke olyan tiszta volt, mint a frissen esett hó. Többet
érdemelt, de csak ennyi jutott neki. Alig egy év rabság. Hiányzott
neki a becézés, az érintés, a kedvesség. Hiányzott neki a
búcsú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése