2014. 03. 22.

Kora reggel. Arra várok, hogy útnak indulhassak. A percek elég jól peregnek, nem olyan kínlódás a várakozás, mint hajdan. Nem érzek olyan izgalmat mint régen. Capoeira workshopra tartok Budapestre. Régen ilyenkor teljesen fel voltam pörögve. Most lehet, hogy túl fáradt vagyok hozzá. Jobban izgulok az itthoni dolgokon. Lassan kifut alólam a munkaszerződés, új állás kilátásban sincs. Jövő héten kezdünk filmezni, de abból megélhetést nem remélhetek, hiszen a nevem nem jogosít fel rá. A celebritásoknak könnyű. Ha írnak helyettük egy könyvet, pénzt kapnak. Ha zabálnak egyet a kamerák előtt, pénzt kapnak. Én akkor se kapok pénzt, ha fejre állok.
Nem érzem igazságosnak, hogy úgy alakul az életszínvonalak közti különbség, mint a középkorban. A származás komolyan korlátozza a lehetőségeket. Nem mintha ki akarnék törni. Nem akarok yachton pezsgőfürdőzni. Csak azt akarom, hogy ne kelljen életem minden napján attól félnem, hogy holnap talán már nem lesz mit ennie a családomnak. Nem hangzik túl nagyra törően, pedig errefele már ez is luxus. Akkor milyen lehet azokban a nyomorult országokban, Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában? Vagy alulműveltek lennének a reményhez? Megtörtek az akarathoz?
De nem csak az egzisztenciális gondok miatt van tele bánattal az emberek szíve.
A napokban meghalt egy neves divattervező hölgy. Egy híres zenész párja. Felakasztotta magát Manhattenben. Mindenkinek a saját fájdalma a legrosszabb. Mindenkinek a maga gondja a legnagyobb. Nem hiszem, hogy anyagi problémái voltak.
Azt mondják, a pénz nem boldogít, de a nyomor, a szegénység nagyban meggátolja, hogy az ember boldog legyen. Nem érzem magam szegénynek, de sokszor úgy vélem, ha sokkal több pénzem lenne, boldogabb lennék. Nos, ennek a nőnek volt belőle elég. Mi bánthatta mégis annyira, hogy ilyen kegyetlen módon végezzen magával? Már ha tényleg úgy történt.
Az akasztás szörnyű dolog, ezt tapasztalatból tudom. Ha én végezni akarnék magammal, bizonyos, hogy nem ezt az utat választanám. Szerencsére az bizonyos, hogy sohasem hagynám cserben azokat, akik körülöttem vannak ilyen tettekkel. Nem lépek ki önszántamból a játékból, akkor se, ha unom, akkor se, ha túl nehéz.
Visszatérve a boldogsághoz, minél többet gondolkozok azon, hogy mit érezhetett az a nő, ami idáig vitte, mit érezhetett az a rengeteg ember, akik mind végeztek magukkal az évek során, mit érezhetnek az éhező gyermekeiket látó anyák a falvakban, úgy érzem, gazdag vagyok és boldog. Úgy érzem, hogy adni is kéne belőle, hogy ehessen egy szelet kenyeret a kölyök, mielőtt a gyomra elemészti magát, mosolyoghasson a lelki nyomorult, mielőtt úgy döntene, inkább felvágná az ereit.
Küzdelmes az élet. Mindig is az volt ezen a világon, minden élőlénynek, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz ez másképpen egyszer.  meglepne, ha látnám eljönni a napját, de semmi sem lehetetlen. A lehetőségek határtalanok, ahogy az emberekben őrjöngő hét főbűn ereje is az. Sokkal, úgy tűnik, megbirkóztunk már, de amikor átolvasom a listát, úgy érzem, valóban ezek a jellemvonásaink döntik romba a világot és a benne élők életét.

1. kevélység (superbia),
2. fösvénység (lat. avaritia, gör. filargüria),
3. bujaság (luxuria),
4. irigység (invidia),
5. torkosság (gula),
6. harag (ira),
7. jóra való restség (acedia).

Igen, bemásoltam, hogy ne csak magamban rágódjak a dolgon. Ki lehetne purgálni mindezt? Ha csak a vezető pozícióban lévő, nagy hatalmú emberek esetén megtörténne, megmenekülnénk talán. De a legszebb az lenne, ha emléke se maradna ezeknek a bűnöknek.
De az emberi természet bizony makacs kis szörny. Nem fog megváltozni, meg szelídülni, jól viselkedni, varázsütésre. És nem is nagyon állnak sorba a mennyei hatalmak, hogy megregulázzák ezt a kis metaforikus rémecskét. Ezzel a gonddal, úgy tűnik, magunkra maradtunk.
Nem baj, azt mondják, ha valamit jól akarsz csinálni, csináld meg magad. Úgy érzem a lehetőségek adottak.